GÁMENTZY EDUÁRD



TARTALOM

Ahogyan régen
Álmomban
Aludj kedvesem
A nyolcadik
A távozó
Az én dalom
Azt hiszem
Borostyán
Egy barátomnak
Egy délután
Egy pillanat
Életerő...
Elhagyott gyár
Elvonás
Emlékezz!
Emlékszel?
Én is itthon vagyok!
Én sajnáltam
És lesz...
Ez a toll
Fohász
Hagyaték
Hangulat
Hazudni szépet...
Hóember
Hozhatok neked
Hozzátok szólok!
Így simogatlak
Járókeret és almabor
Jó lenne tudni...
Kérés
Kísérlet...
Kocsmakép...
Látod!?
Láttam
Legyél te...
Legyen ma
Lejárt zálogcédulák
Lepke szonett
Lovaim visszatérnek
Magamnak...
Ma reggel
Mégsem...
Mi vagyok!
Ne félj!
Nevessünk
Nyiss ajtót!
Olajfoltok
Patkányok között
Pillanatkép
Szenvedély
Valamit mondanék
Vers Neked
Vonatok


Ahogyan régen


Aludni kéne
Ahogyan régen.
Lehajtott fejjel,
Anyám ölében.
Kelni a Nappal,
Vidám tavasszal.
Szállni fecskékkel, darazsakkal.
Gurulni domboldalról völgybe,
Pörögni, forogni körbe-körbe.
- Utána újra!
Még egyszer,... százszor!
Nyakláncot fonni
Fűből, virágból.
- Elvinni neki!
Hazatalálni!
- Minden ölelést meghálálni!


Álmomban


Álmomban olyan boldog voltam,
Nem is hittem, hogy én vagyok!
- De mégis annyira ismerős volt,
Az a hófehér halott,
Akit annyian körbe álltak,
Mint életében soha még.
És sírtak,
- ő meg csak letörölte,
Arcvonásaim helyét.


Aludj kedvesem


Ne mozdulj kedvesem, ha fáj!
Feküdj nyugodtan, itt vagyok!
Karom erős, megóvlak tudod!
Ha jönnének érted csúf angyalok.

Mi az nekem? - hiszen ismersz!
Északon döntöttem a fát
és térdre hullott előttem minden,
Az erdő és a nagyvilág!

Őrzöm az ajtót, aludj kedvesem!
Az infúzió halkan dobol.
- Emlékszel? - Ismerjük ezt a táncot!
Egyszer jártuk már valahol!

Ne bánkódj! - A hajad újra kinő!
Így is szép vagy! - hidd el nekem!
Nem sírok! - én nem! Csak a por...
- Aludj nyugodtan... kedvesem!


A nyolcadik


Már minden olyan egyszerű lett kedves.
A fehér, fehér és vakít mint a jég.
A fekete, az fekete marad
És odatérdel csendesen eléd.
A szürke mint én, örök jó barát,
Neked olyan, hogy észre sem veszed.
- Hét színű szivárvány a világ.
S én mindig csak a nyolcadik leszek


A távozó


Mikor már minden egyre megy,
Egyszerű, mint az egyszeregy.
Nem kell hazudni, nincs miért!
Már nem teszed meg senkiért!
És az is,... ami eltakart,
Leomlik rólad, mint a part
Ha elragadja a folyó.
S te benne mezítláb távozó
Soha fel nem nőtt gyerek,
- Nevetsz!
S én veled nevetek...


Az én dalom


A gyertya lángja nézd, hogy imbolyog!
- Most megindulnak benne a dalok!
Már sírja lágyan viasz-könnyeit.
Padlóra hulló bús akkordjait,
Hűs szellő kapja fel s viszi tovább,
E sosem hallott szép melódiát.

És kirepül kéményen ablakon,
A Napba néz, zuhanni kezd vakon,

Majd összegörnyed, földre hull, zihál,
Eléri őt a hangtalan halál,

De nem hagyom! Mert ő az én dalom!
- És feltámad... - és többé nem adom!


Azt hiszem


Azt hiszem, szeretni kéne,
Csak egyszerűen, úgy ahogy
Hátradőlök itt a széken,
Vagy kinyitom az ablakot.

Olyan tisztán, olyan szépen,
Hogy kimondani sem szabad!
Mint összebújó állatok,
A behavazott fák alatt.


Borostyán


A borostyán levelei,
Csak kúsznak fel az ég felé.
- Honnan e rettentő erő!?
Senki nincs ki értené!
Milyen konok és lázadó,
Eltökélt keserű akarat
Vezérli, húzza felfelé,
Belepni minden házfalat!
Rejtekén új élet fogan,
S ő óvja, védi, elfedi...
Hangyák, éjjeli bogarak
Dalolnak hálával neki.
És én is velük dúdolok,
S a kő, a fa, a vakolat,
Hallgatják milyen jó nekünk,
- Élni a borostyán alatt...


Egy barátomnak


Nem, mi nem vagyunk szegények!
Nálunk nincs súlya, holmi pénznek!

Mi halljuk a zenét, hiszünk a versben,
Képeket festünk képzeletben...

Hozzánk a fák is lehajolnak,
Értjük a szót, ha nem is szólnak.

Mi gyalog járunk kopott kabátban,
Ahová mi megyünk, ott neked határ van,

Kerítés, szögesdrót, veszélyes terület!
- Nekünk az Isten! - Neked csak feszület!


Egy délután


Borostás reggelek után,
Jöttek a jólfésült napok.
Kopogtatott egy délután
Valaki, csomagot hozott.
Fizettem, mindig fizetni kell!
Hozta a tisztított ruhát,
Hogy felvehessem a tegnapok
- Kivasalt kényszerzubbonyát.


Egy pillanat


Most minden egy kicsit megáll,
Most nem mozdul a láthatár,
Még van időd, hogy észrevedd!
- Még láthatod!... Még nézheted!

A szél titokban megpihen,
Fülembe súg... Én elhiszem
És megsimítom szárnyait,
Mint szív a lélek álmait...

A mozdulatlan ég alatt,
A mozdulat egy pillanat
Múlva újra visszatér,
Már rügy fakad, már minden él!

A tölgyfa lombja megremeg,
Mint álmából a kisgyerek
Úgy ébred fel a nagyvilág!
- Csak én aludnék... még tovább!


Életerő...


Hajnalfény...
Tündértánc...
Lassan lehull rólam minden lánc,
Átölel és az égig emel,
Azután jön aminek jönni kell!
Elhalkul
Minden szó,
Nincs már első, nincsen utolsó...
Csak a tűz,... ami újra elér!
- Ami elhagyott... - Most visszatér!


Elhagyott gyár


Kiégett neonok alatt,
Magukba roskadt tűzfalak.
Az udvar sötét sziklakert,
Nyugalmát hinti rá a csend

Olajfoltos virágai,
Utolsó hű bajtársai.
Ezernyi apró kis szirom,
Verdeső szárnyú szélmalom.

Hideg magány, a gépterem,
Vagy elhagyott farkasverem.
Bámulják kitört ablakok
Mögül, bánatos hajnalok.

A kerítés túloldalán,
Fehér betűk, s a gyár falán,
„Bérelhető a felület!”
- Fáj, hogy magamra ismerek!


Elvonás


Mikor a csontjaid is fájnak,
S vége már minden utazásnak.
Nem segít szer, sem alkohol,
Vaságy alatt bádoglavór...

Már nincs erő és nincs varázslat,
Csak tűhegyén remegő szárnyak.
Szomorú rovargyűjtemény,
Részei lettünk te meg én.

Vigyázz szerelmem, vigyázz nagyon!
Nekünk a fény is csak fájdalom!
Takard el gyönyörű arcodat,
- Terítsd rá csúf halálomat!


Emlékezz!


A konyha volt a tengerünk,
- Emlékezz! - Hunyd le a szemed!
Hogy hullámzott a kockakő,
S az asztal lapja kis sziget.

Mi feküdtünk a homokon
És felettünk a lámpafény,
Naplementéről álmodott
A plafon végtelen egén.

S a félig nyitott ablakon
Bejött egy vitorláshajó.
A tűzhely felől fújt a szél,
A mindent-mindent ringató...

- Így nyaraltunk sok éven át
És ragyogott a kis sziget!
Kezünkhöz úsztak esténként
A felmosórongy-delfinek.


Emlékszel?


- Emlékszel?
Függönyök mögé zártuk a napot.
Nem akartuk,
Bántott a fénye.
Másnapos ingeink gyűrődéseit,
Takartuk puha éjsötétbe.
Gyufával gyújtottam holdvilágot,
Sápadtat, szelídet, álmodót.
És bejött akkor a Göncöl-szekér
A szobába, s én csak álltam ott
Mozdulatlan csodálattal.
Mert tudtam, hogyha mozdulok,
Ha eloltom azt a cigarettát,-
- Kialszanak a csillagok.


Én is itthon vagyok!


Két ujját szájába veszi
A szél, és úgy fütyül nekem,
Ahogyan nem tud senki más,
Ezer közül felismerem!

Kigombolt ingemen átsuhan,
Hűvös kezével megsimít,
Lemossa rólam a világ
Rám tapadt függőségeit.

És megyek-megyek a nagy hegyen,
Óriásra nőtt fák alatt,
Tudom a mókus hol lapul,
Hol rejtőzhetnek madarak.

Hiszen én is itthon vagyok!
- Látod?! Minden hozzám hajol!
Hiszen én is itthon vagyok!
- Csak eltévedtem valahol...


Én sajnáltam


Az éjjel végre megszülte a hajnalt,
Narancsvörösben játszó gyermekét.
És könnyezett, mert úgy szerette volna
Ringatni csendben,... átölelni még!

Én sajnáltam, mert elértek a könnyek!
Hullottak rám, áztatták mindenem.
És itt maradtak emlékeztetőül,
- Sötétlő foltjai, a szívemen!


És lesz...


És lesz a Napod, mocskos villanykörte,
S a faltól-falig négylépés-világ,
Ha szemetét arcodba beleköpte,
Nem akar többé emlékezni rád!

Foltozott, sötét takaróját adja!
Hajléktalan magányodra terül,
De nem lehet, - csak megfagyni alatta!
Társak között - és mégis egyedül.

Kályhához ülnél te is melegedni,
Úgy raknád rá az egész életed!
Lyukas cipőt, sárgult fényképeket.

Lobbanjon el, legyen belőle semmi,
Kihűlt parázs, a plafonon korom.
Arasznyi csend, - végtelen nyugalom...


Ez a toll


Ez a toll itt minden lehet!
Lehet a késed, fegyvered,
Lehet ölelés, kenyér,
Szeretőd aki visszatér.
Veszélyes, puha, vaskemény,
Fekete koporsófedél.
Szelíd, mámoros éjszaka,
Hajléktalannak otthona.
Magányt elűző oltalom,
Ítélet, erő, hatalom!
Idétlen fintor, csúf grimasz,
- S ha jól forgatod,
Lehet vigasz!


Fohász


Legyen akkor is amikor nincsen!
Esernyőmet úgy tartsa az Isten,
Ne ázzak soha semmi viharban,
Szóljon is hozzám, hogy meg is halljam!

Maradjak bátor ne álljak térden!
Az aki vagyok, legyek egészen!
Ördög ha jönne távozzon tőlem!
- Nem bánom, igyon még elmenőben!

Csapja a számlámhoz, azután vége.
Óvjon a szegények tisztessége!
S ha egyszer majd mindent kifizettem,
Hitelt ne kérjen senki helyettem!


Hagyaték


Asztalra dermedt lámpafény,
Tegnapról maradt zsemle.
Pár kusza sor a papíron,
Mi értelmet keresne.

Egy félig ürített pohár,
A kiskabát a széken.
A falra fröccsent gondolat
Nyoma, a zöld penészen.

Borotvaéles konyhakés,
Linóleumra ejtve.
És... - Nem akarom tudni már,
Hová vagy eltemetve


Hangulat


Mikor csak magam,
... És senki más...
Kizárt világ, tűnő varázs.
Valami furcsa hangulat,
Hangtalan léptek,
Tehervonat, az állomás,
Koszos padok.
Megfoghatatlan dallamok.
Egy láthatatlan zenekar,
Hangol a ködben,
Engem akar!
Gitáros kellene nekik,
- Játszanál velünk? – kérdezik.
- Én már nem!... Én már nem tudok!
Ujjaim acélsodronyok,
Gitárom visszaadtam rég,
A fának, amiből metszették.
- Most megyek! Adjatok utat!
Nem vagyok, csak egy mozdulat,
A tovatűnő éjszakán.
- Pipacs a töltés oldalán.


Hazudni szépet...


- Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!

És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
- Csak igazat ne!... Az fájna!
Tedd meg!... Csak egyszer, utoljára...
-


Hóember


Irdatlan hóesés,
Megfagyott lábnyomok,
Menedékházadban
Jégszínű láng lobog.
Állok az ablaknál,
- Ajtót nyitsz... bemegyek!
Veszélyes érintés,
Már nem is szeretet!
- Ösztönös mozdulat,
Unottan suttogod:
„Ég veled hóember!”
- Vízcseppek... felmosod...


Hozhatok neked


Hervadó virágok helyett,
Hozhatok neked színeket!
Kéket az égről,
Aranyló sárgát,
Legyen belőle
Takaród, párnád!
Ezüstöt csillogó
Forrás vizéből,
Hozhatok neked
Feketét, mélyről.
Nem olyan gyászos
Elszomorítót,
Csak olyan elfedő
Menedékadót.
Hozhatok neked
Hófehér márványt,
Legyen a tükröd!
Hozok szivárványt!
Kifeszítem föléd
Nem sírhatsz már soha!
Hozhatok neked!...
- Csak tudnám, hogy hova!


Hozzátok szólok!


Hozzátok szólok, régen volt barátok,
Ti sörhab alól kitekintgetők!
Ezerkilencszázhetven valahányban,
Bérelt szobákban, gitárt pengetők!

Itt vagytok újra, égő tüzes szemmel,
S egy átmulatott éjszaka után,
Az ágyam körül csendben összegyűltök,
Mint porszemek, a lábaim nyomán.

Enyémek vagytok, én is a tiétek!
Hiába vagy már sírhanton virág,
S ő fenyőfa, ott fent a Havasokban,
Én itt vagyok és álmodom tovább!

És mormolom a verseimet sorban,
Mit lejegyezni nem volt még szívem!
Ti hangoltok a legutolsó dalra,
Csak nehogy elkezdjétek nélkülem!


Így simogatlak


A Karácsony nem hozott havat,
De nekem még tavalyról maradt
A hűtőben, a levesek mögött,
Majd összeszedem szépen délelőtt.
- És gyúrok olyan hógolyót Neked! -
- És megdobom a csillagos eget,
Hogy visszahulljon hozzád, s arcodon,
Olvadjon el, ahogy a fájdalom.
S ha letörlöd, kezemhez ér kezed.
- Így simogatlak utoljára meg...


Járókeret és almabor


Járókeret és almabor.
- Mi ez, ha nem rock and roll?
Elől a járókeret,
Mögötte Johnny billeget.

Nylon szatyorban tiszta szesz.
- Ki bírja mind meginni ezt?
S ha almaborral elvegyül,
Táncol az öreg egyedül.

Kopog a szaros flaszteren,
Cifrázza, rázza klassz legyen.
S a térfigyelő kamerák,
Felveszik „vidám” műsorát.


Jó lenne tudni...


Sétálok néhány gondolattal,
Sétálok át a városon...
Öreg, megvakult utcalámpák
Kísérnek fázós utamon...

Villamos döcög át a csenden,
Nyomában megremeg a sín,
Szikrát lobbant az áramszedő,
A villanydrót fém-ráncain.

Valahonnan egy régi dallam
Szökik a nyitott ablakon,
Mintha tudná, hogy erre járok
és örülök, mert hallhatom!

A sarkon túl, a szürke házból,
Valaki nekem integet...
Jó lenne tudni: - Ez mit jelent? -
- Isten hozott?... Vagy ég veled?...


Kérés


Amikor egyszer
Elhagy a lélek,
Egyedül leszek,
- Gyere és védj meg!

Mikor a hajnal
Nem jön el többé,
- Fogd meg a kezem! -
Ne váljak köddé!


Kísérlet...


Nem volt rajtunk szeretet sem áldás,
Zsigereinkben a tömeggyártás
Minden hibája...
- Úgy özönlöttünk rá akkor a világra,
Ahogyan a sáskák lepik el a fákat...
Nem maradt utánunk levél... csak az ágak!
Ettük a virágát, megrágtuk a kérgét,
Ittuk a nektárját,... azután a mérgét,
Hogy hétrét görnyedve
Fetrengjünk a földön,
Hogy ami addig volt,
Az is összedőljön!
- Nem számított semmi!...
Csak az a kísérlet!
Sokszor megfigyeltek,
Sokszor meg is mértek...
Könnyűnek találtak!
Kaptunk orvosságot,
Ólomból szárnyakat,
Betonból kabátot!
Fegyverünkbe töltényt,
Lőhettünk egymásra!
Még bort is ihattunk,
Véres áldomásra!
- Micsoda idők!
- Micsoda kísérlet!
És aki csinálta
Velünk, az kilépett
Biztos állásából!
- Jött egy jobb ígéret...
Mi meg itt maradtunk:
Sok utóhatással,
Kísérleti nyúlnak
- Ketrecben... kaláccsal...


Kocsmakép...


Borszagú reggel, keserű mámor,
Zsinórról levágott bábfigurák
Ülnek itt sorban,... mindentől távol
És néznek a szennyes ablakon át...

Poharát emeli újra a tegnap,
Fogatlan szájakból füstkarikák
Szállnak az ég felé és velük táncol
A padló... a lámpa... az egész világ...


Látod!?


Lopjál el egy percet
Minden nap magadnak,
Mikor nem figyelnek!
Mikor elaludtak
Azok, akik őrzik
Előled,... hogy ne tedd!
Akkor kell csinálni
Úgy, hogy észre se vedd
te sem, csak érezzed!
Valamit most kaptál,
Még ha úgy loptad is
Mégis megmarad már
Neked mindörökké!
Csak neked!... Nem másnak!
- Ha keresnék rajtad,
- Mondd, hogy nem is láttad!
Ebből a pár percből,
Lesznek majd az évek,
Amiről utólag
Azt mondhatod: „Szépek
voltak”... és már bánod,
Hogy csak ennyit tettél
el magadnak... Látod!?


Láttam


Láttam hogyan születik a fény,
Kis lyukakon, parányi réseken,
Szivárgott a sűrű lomb között,
Hogy játszhasson a fák alatt velem.

Váltakozva arany és ezüst,
Folyosók nyíltak minden oldalon.
S jött a végső, gyengéd ölelés,
És összekapaszkodtak szabadon.

Láttam azt is, ahogyan a fák,
Elrejtették a megsebzett vadat.
Simogatták vérző lábait,
Míg nyomait elmosta a patak.

Sokat láttam, s hogyha mondanám
Ezerszer, - kérlek bocsáss meg nekem!
Jó volt látni, s körülnézni itt!
- Most menjünk! -... Vezess tovább kedvesem!


Legyél te...


Legyél te sóhaj...
S én vigasz...!
Vagy görcsberándult... torz. grimasz!
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz...

Legyél te mosoly,
Én a könny...!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd,... hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya...
Én a tűz...!
Kit olthatatlan vágya űz...
Két végén égő... szörnyű... tánc...
- Kegyetlen... gyönyörű románc...


Legyen ma


Legyen ma szép napja a világnak,
S ki életében nem hordott csak rongyot,
Öltözzön fel ünneplő ruhába,
Mondjon imát, ki eddig sose mondott!

Bocsásson meg aki még haragszik!
Felejtse el, nem érdemes cipelni!
- Nem kell sok, egy könnyű öleléssel,
Most el lehet az egészet temetni.

- Látod én is mindent megbocsátok.
Ablakaim az új napnak kitárom.
Harmatcseppek gyűlnek tenyerembe,
Lemossák rólam boldogtalanságom.

- Engem már a méhek is szeretnek,
Nem szúrnak meg, s úgy örülnek ha látnak.
- Annyi mézet csináltunk mi együtt,
Kis virágaiból az elmúlásnak...


Lejárt zálogcédulák


Csak lejárt zálogcédulák...
- Nem fogom siratni tovább
A gitárt, a nőt, a verseket
Mit nem írtam meg! – Mert nem lehet
Mindent akarni semmiből.
- Mert nem lehet!
Úgysem sikerül...
- Csak lejárt ócska papírok...
Anyám gyűrűje, szép napok.
- Szerettem volna kiváltani!
A világot is megváltani!
De minden, minden ott maradt
A zálogházi pult alatt,
Páncéldobozban egy napon.
- S én itt, - a másik oldalon...


Lepke szonett


Míg ujjaid ölelték apró szárnyát,
Azt hitted nem történhet baj, ha nézed!
Fény felé tartott saját vergődésed,
Láttad kezedben, s fogva tartott vágyát!

És dobtad volna vissza az egekbe,
Engedted volna útjára, csak szálljon!
A fák közé, vagy messze héthatáron,
Hol elrejtőzhet börtönét feledve.

Úgy akartad, mint soha eddig semmit,
Nem gazdagságot, tárgyakat, csak ennyit,
Repüljön újra álmodón, mint régen!

Színes mezőkön, virágról-virágra,
Hogy ne maradjatok egymásba zárva,
- Két szárnyaszegett lepke, kint a réten!


Lovaim visszatérnek


Lovaim mindig visszatérnek,
Nem tűrnek kötőféket, ostort!
Keserű füveket legelnek,
Tenyérből cukrot egy se kóstolt!

- Visszatérnek, mert ők neveltek.
Nem rabnak,... gyengének! – Szabadnak!
S ha arcom kezembe temetem,
Tudom sokáig úgyse hagynak!

Eljönnek értem,... testvérükért,
Hogy összerezzen az éjszaka,
Ha meghallja a nagy dobogást,
- Amikor indulunk haza!

Felhők foszlott hátán taposva,
(Parazsat viszünk eleségül,)
Belerúgunk a csillagokba,
- Úgy,... hogy a Föld is beleszédül.


Magamnak...


Amikor majd egyszer
Minden kötél szakad,
Kimész a piacra,
Kézenfogod magad!

Hátadra azt írod:
„Ember van eladó!
Kicsit használt, de még
Mindenre kapható!”

Tapogatnak akkor,
Megnézik a fogad...
Kérdezik, hogy - Mit bírsz?
Te mondod rá: - Sokat!

Alkudnak fölötted,
Lesütöd a szemed...
Nem is hallod többé
Mit mondanak neked...

Felnézel az égre,
Meglátod a napot...
Fogod a kalapod,
- Aztán letakarod...


Ma reggel


Állítsd be este az órát,
Nehogy lekésd az ébredést!
Mikor a Napot kitolják
A remízből, figyeld a csengetést!

Micsoda égi villamos
Jön érted! – Ugye megérte?
Várni rá annyi éven át
A sötétben, félve és remélve.

Ülj ide mellém, itt vagyok!
Látod? Én is korán keltem!
Elloptam minden csillagot,
A Holdat meg csak úgy zsebre tettem.

Neked hozom, hogy ne legyen,
Többé már fénytelen álmod!
Ma reggel én is megteszem!
- Kidobom ezt a szürke kabátot!


Mégsem...


Megkopott kabátom
Egy ócska fogason...
- Majd leporolom... egyszer...
Vagy még nem tudom,
Tán új kabátot veszek
és más ember leszek!
Jól begombolom nyakig,
Nehogy rám ismerjetek...
S ha megyek az utcán,
Szememen kalap...
Mellettem a kutya
- Ne félj! - Nem harap! -
Csak ugatja a holdat,
Ahogy én is régen:
- Ébredjetek holtak! -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
- Talán jobb, ha mégsem...


Mi vagyok!


Nem vagyok igazi erő!
Csak gyenge hajtás, zsenge fű,
Ki most bújt ki a föld alól,
S a porban,... egekről dalol.
Izzadságcsepp az arcodon
És tengerekről álmodom!
A kürtben rekedt induló,
A soha meg nem hallható!
Az elfelejtett gondolat,
- Távozó... katonavonat...


Ne félj!


Engem így kell, hogy láss Kicsim!
Erősnek és szabadnak.
Ha rám gondolsz egy hajnalon,
Mikor csak egymagad vagy.

Mikor kevés az éjszaka,
Sötétebb kell, a mélység!
Akkor majd kapaszkodj belém,
Bejárjuk minden részét.

Ha elcsüggednél, ott leszek!
Nem hagylak összetörten!
Ha vinnék gyengéd álmaid,
Patkányok emberbőrben.

- Ne félj, hisz látod, itt vagyok!
Szememben száz halál van.
A világ minden Istenét,
Magamra tetováltam.


Nevessünk


Nevessünk!
- Szenvedtünk már érte.
Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
Fessünk virágot kövekre, hóra.
Felejtsük el, hogy lenne-volna!
Van mindenünk ami csak számít!
- Szívünk...
és könnyünk úgy világít
Fekete rögökön,
Tócsákban, sáron,
Hogy aki keres,
Az ránk találjon...


Nyiss ajtót!


Tetovált mosolyod mögé bújsz,
S hogy ne ismerjen senki rád,
Kifested magad az álmaiddal.
Lelked mélyén üres szobád
Magányát hordozod riadtan.
Ahogy a fák az alkonyatban,
Tűnnél el láthatatlanul.
Nem hiszel nekem, de rád találok!
Kimondva, kimondatlanul,
Szavaim érthetővé válnak,
Lesznek mondatok, verssorok.
- Suttogok neked,... s ha hallanád
Nyiss ajtót!... - Én kopogtatok.


Olajfoltok


Olajfoltok a betonon,
Rozsdás fémekre hullt levél.
Ezer darabra roppanó
Lépteim. - Láncfűrész a szél.

Melósbakancs orrába rúg,
Egy kődarab, és széthasad.
Hangjára megrezzen az ég,
A vasbetétes alkonyat.

- Favágók jönnek könnyedén,
Rajtuk még nem fogott az ősz.
Kabátjuk alá bújt a nyár,
S egy darabig még elidőz.

Milyen furcsa, hogy épp velem,
Kezdett ki, szórt szemembe port!
S míg dörzsölgettem mérgesen:
Mögém került... hajamba túrt.


Patkányok között


Itt lent a patkányok között,
De egyszerű az élet!
Itt nincsenek illúziók,
Sem hős kalandregények.

Csak földre hulló maradék
És aki kapja-marja!
Hunyd le csillogó szemeid!
Mert azt is kikaparja

A sötétség, a vaskarom,
Az irigy, aki szenved.
Mert „nem kell ide semmi tűz
Tartani kell a rendet!”

Igyál meg minden alkoholt,
Vegyél be minden vegyszert!
Szerezz magadnak kötelet!
Vagy magad ellen fegyvert!

Akkor majd nem lesz semmi baj,
Szépen mutatsz a sorban!
Visíthatsz utcahosszakat,
Az éltető mocsokban.

S ha futásunk majd véget ér,
Nem nyugszunk puha párnán!
Mint kidőlt villanyoszlopok,
Úgy maradunk a járdán!

És lecsapja vasfedelét,
A Csatornáknak Atyja!
- Az lesz dicstelen életünk
Kongó lélekharangja!


Pillanatkép


Kezdődik a nagyvárosi tangó.
Mint bomló húson, zümmögő legyek,
Kirajzanak a viharvert vagányok,
És járja már az egész kerület.

A körfolyosó korlátjának dőlve,
Lesnek kivénhedt, öreg májerek.
S a lányok, akik nem kapnak virágot,
Pörögnek,... hogy elszédüljenek...


Szenvedély


Ki akar táncolni velem?
Mezítláb, sziklákon, köveken.
Lenni kismalac madzagon,
Újév előtt egy hajnalon!
Ölteni szalmaszál ruhát,
Tűzbe menni, aztán tovább
Az üszkösödő ég alatt
Földre hullt gerenda darab.
- Ki akar kettőből lenni egy?
Összeforrni. – Ki érti meg?
Ha ágyam este megvetem,
Keresztbe, - ott a síneken...


Valamit mondanék


Valamit mondanék halkan,
Belesúgnám Isten fülébe!
Úgy, hogy más senki ne hallja,
És ő is csak épphogy megértse.

Mondanám szelíden, lágyan,
Ahogy a búzamezők dőlnek.
Ahogy a kalász suttogja
Háláját, az éltető földnek.

Hát én is úgy... lehajtott fejjel,
Mint sötét fenyvesek virága,
- Vágyom a fényre, - a szóra!
S akkor, már nem éltem hiába


Vers Neked


Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vizére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!

- Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
- Ha nem akarsz is hozzám érsz!


Vonatok


Vonatok jönnek lázas ég alatt.
Hajnal van, furcsa, fáradt és beteg.
Sovány keze a láthatárba túr,
Karján vöröslő átvágott erek.

Vagontetőkön vándormadarak
Pihegnek, rongyos tollaik között.
Mögöttük régen elmúlt már a nyár,
Előlük minden messze költözött.

Párát lehelnek mocskos ablakok,
Tűnődve néz a készenléti fény.
A büfékocsi lágyan imbolyog,
Asztalra dől a hallgatag remény.

Poharában még néhány csepp ital,
Nyitott szemében minden ködbe vész.
Szíve a sínek ritmusára jár,
Átutazik csak. - Ennyi az egész.

Cipőjét húzza a most ébredő,
Nyújtózik, ásít, bőröndben matat.
- És megyünk tovább menetrend szerint,
Vonatokkal a lázas ég alatt.