SZŐKE ISTVÁN ATILLA



TARTALOM

A csodaszarvas
A csudálatos kard
Ahol-ott
Áldás
Áldja meg az Isten...
A lélek útján
Anyanyelvünk ölelése
Arcomat rejtettem I.
Árpád sírjánál
Az öreg kobzos befejezett dala
Az örök kín
Belesimulok
Borús világomban...
Büszke Botond...
Csillagok közt jó a béke
Égő hagyomány
Emese álma
Ezrek fénybe nőtt tánca
Fáj, fáj, mint mikor...
Foglak
Fohász
Föld öléből Isten felé
Hagyaték
Igaz-mese 56-ról
Indulj el...
Kalapemelő
Köszöntem is hetvenhétszer
Lágy-csöndű szavakkal
Madéfalvi sebek
Magyar Koppányt...
Magyarok szent hegyén
Másztam fahegyére
mikoron elmegyek...
Mindig s örökké!
Nimrud fiak
Önmagamból adni
Örökölt tűz
Pálos beavatás a Pilisben
Pilisből kiáltom
Regehű
Röpülj sólyom...
S belébúvok mindörökre
Somogy-béli Koppány
Sose
Szemed, hajad, álmod
Szép és segít
Szirmos mámorodból
Szittya Atillának...
Táncházban
Utazgatok önfeledten
Véremben őrizőm,
Napomban népem
Wass Albert


A csodaszarvas


Zeng a nóta, zeng az ének,
indulnak már a vitézek,
Hunor, Magyar elöl vágtat,
mögöttük nagy felhő támad,

távolban a csodaszarvas,
az agancsa mily' hatalmas,
fején süt a Napnak fénye,
ősapáink ősreménye,

Hold karéja villog szügyén,
követi őt a két legény,
Hajnalcsillag a homlokán,
száguld a mindenség nyomán,

szőrén-szálán tüzek égnek,
föltartja fejét az égnek,
az orrából égi pára,
a két legény csak utána,

sok-sok idő így eltelik,
a két testvér csak követik,
bőg a szarvas, pezseg vére,
így érnek az út végére,

az út végén van egy ország,
úgy hívják, hogy Kárpát-ország,
Hunor, Magyar megtelepszik,
ősi népük itt növekszik,

a szép szarvas már lepihent,
átöleli a végtelent,
óvja, őrzi szép álmunkat,
jó Hun-magyar országunkat.


A csudálatos kard


A Teremtő arca csillog,
életünknek ősi fáján,
hajnal-öröm harmatcseppje,
pásztorgyermek furulyáján.

Selyem mező közepében,
fényben izzik Isten kardja,
veres-ezüst lángnyelvekkel,
a gyermeket hívogatja.

Odarohan, mozdítaná,
segítségért tekint körbe,
érkeznek is a segítők,
néznek, néznek le a földre!

Nekiveselkednek rögvest,
kivennék a földből, gyorsan,
húzzák jobbra, húzzák balra,
de a kard az meg se moccan.

Nagy nehezen csak kirántják,
viszik, viszik görnyedezve,
Isten kardja láttán megjő,
Atillának harci kedve.

Megemelé jobb kezével,
vág véle négy égtáj felé,
hun vitézek tornyosulnak,
százezren a király elé.

Csillag esik, a föld remeg,
ilyen csudát vajh' ki látott?
Atillának indul népe,
s legyőzik a nagyvilágot!


Ahol-ott


ahol hajnalt köszönt sok kistorok
ahol őrzik a sárgult képet
ahol faragott bölcső nyikorog
ahol szóból szövik a szépet
ahol késsel friss kenyeret szelnek
ahol rezeg harmatcsepp a hálón
ahol a csodás hegyek ölelnek
ahol a csók csattan a szájon
ahol tüzes lesz a hit a vérben
ahol hullámoz három tenger
ahol tűnik az Idő a Térben
ahol levegőt vesz az ember
ahol lüktet a nyárnak melege
ahol barnul az erdők lombja
ahol enyhül a télnek hidege
ahol könnyül a tavasz gondja
ahol sarjad a magnak ereje
ahol szárba szökkenve megnő
ahol leng dús kalászok teteje
ahol öntözi habos felhő
ahol forog vén malmok kereke
ahol zsákba öntik a lisztet
ahol szent földet hasít az eke
ahol őrzik e magyar kincset
ahol nyílik a bimbó színesen
ahol lebben sok tündér szárnya
ahol szökken a szarvas szívesen
ahol követi madár árnya
ahol futnak a folyók lefelé
ahol nőnek a fák az égig
ahol fordul a lélek befelé
ott jutunk el mi is a Fényig


Áldás


Áldom a Holdat és áldom az éjt,
Áldom a Napot és áldom a fényt.
Áldom a lelket és áldom a jót,
Áldom a nyelvet és áldom a szót.

Áldom a csendet és áldom a dalt,
Áldom a kezet, amely betakart.
Áldom Anyámat és áldom a Nőt,
Áldom a Pilist, mely álmokat szőtt.

Áldom Apámat, 'ki fentről figyel,
Áldom hazámat, ezer ősi jel.
Áldom földemet, az ősök hitét,
Áldom a zöldet a remény színét.

Áldom e Népet, belőle növök,
Áldalak Téged, mert vársz, ha jövök.


Áldja meg az Isten...


Áldja meg az Isten szép Magyarországát,
Őrizzük és védjük hitét, hagyományát,
Vigyázzunk múltjára, őseink szavára,
Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra!

Életünkre ellen sohase törhessen,
Földünkre az Isten, termő magot vessen,
Nyíljon, virágozzék jövőnknek virága,
Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra!

Nemzetünknek álmát elvégeztethessük,
Szívünket, lelkünket magyar színre fessük,
Figyeljünk a mára, apánkra, anyánkra,
Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra!

Áldja meg az Isten szép Magyarországot,
Örökkön örökké tápláljuk a lángot,
Gondosan ügyeljünk a szent szabadságra,
Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra!


A lélek útján
Idő-változatok egy témára


Bölcső vagyok, ringatózó,
Fakoporsó, holtat-óvó,
Élet vagyok, rezgő ruhás,
Halál vagyok, dévaj dudás.

Bús Ősz vagyok, barna vállú,
Morc Tél vagyok, hó-szakállú,
Tavasz vagyok, rügyet rázó,
Víg Nyár vagyok, fényt vigyázó.

Szarvas vagyok, pír-agancsú,
Medve vagyok, lomha mancsú,
Sólyom vagyok, érző szárnyú,
Bagoly vagyok, éji árnyú.

Hajnal vagyok, madárfüttyös,
Lombos tölgyfa, ága bütykös,
Hordó vagyok, donga-butykos,
Pipa vagyok, tajték-szutykos.

Tenger vagyok, vad verésű,
Szikla vagyok, csipke-fésű,
Apály vagyok, szelídültem,
Dagály vagyok, sose tűrtem.

Rőt Nap vagyok, sugárontó,
Ezüst Hold, a haját bontó,
Csillag vagyok, kép-óhajtó,
Kék Ég vagyok, felleg-tartó.

Hűs Víz vagyok, csepp-sokaság,
Tűz vagyok én, veres virág,
Nagy Szél vagyok, ős-nyikorgó,
Vén Föld, amely körbe-forgó.

Torony vagyok, vihart álló,
Harangszó, mely messze szálló,
Fohász vagyok, népet védő,
Ihlet, amely folyton égő.

Szikra vagyok, szétröpülök,
Mélység vagyok, de fönt ülök,
Csoda vagyok, valóságos,
Álom vagyok, kívánságos.

Zene vagyok, táncra hívó,
Hagyomány, mely sosem síró,
Dallam vagyok, ősi ének,
Ünnep vagyok, felednétek?

Csizma vagyok, keményszárú,
Kancsó vagyok, öblös szájú,
Derű vagyok, sosem ború,
Jó bor vagyok, gyöngy-homlokú.

Búza vagyok, elvetettek,
Kenyér vagyok, megsütöttek,
Karéj vagyok, mert leszeltek,
Új ház vagyok, kimeszeltek.

Ember vagyok, Istent látó,
Ösvény vagyok, vágykiáltó,
Remény vagyok, törhetetlen,
Szeretet, mely 'győzhetetlen.

Szép Múlt vagyok, hitet adó,
Jelen vagyok, szétáradó,
Jövő vagyok, lélek-szőttes,
Magyar vagyok, örök győztes!


Anyanyelvünk ölelése


szavak dunyhájával
takarózom éjjel
puha mondat-párnán
nyugszom édes kéjjel

párnámban a tollak
mind betűből vannak
el-elvarázsolnak
végül elaltatnak

lepedőmet halkan
álmok simogatják
ha összegyűrődik
meg-megigazgatják

így aluszom mindig
tiszta szerelemmel
összeölelkezve
a szép anyanyelvvel


Arcomat rejtettem I.


Sírtam csecsemőként melengető karban,
álltam nagy toronyként tüntető viharban,
merengtem szomorú lélek-zivatarban,
bolyongtam egyedül zizegő avarban.

Láttam meghalni jó, öreg nagyapámat,
megfentem kicsorbult, eltompult kaszámat,
számláltam az égen szép csillagot, százat,
néztem a hétfelé szaggatott hazámat.

A megkapott jelet sohase feledtem,
őriztem, vigyáztam, óvtam önfeledten,
amikor meghaltam újra megszülettem,
hosszú évezredek suhantak felettem.

Éreztem életet mohosodó romban,
voltam világ-megváltó ifjú koromban,
szívemet bétettem minden vigalomba,
arcomat rejtettem ősi tölgyfa lombba.


Árpád sírjánál


Holdvilág-árokban száll az ősi ének,
Magasztosan áldoz Árpád szellemének,
Lelke beivódott a rögökbe mélyen,
Tovább él majd vélünk a Nagy Mindenségben!

Reménység világít a pilisi tájon,
Örök csillag ragyog magyar éjszakákon,
Egymást öleli a valóság és álom,
Árpád hős alakját fényesedve látom.

Ő volt, aki nékünk e földet szerezte,
Turulmadár röpte idáig vezette,
Atilla honába, őseink földjére,
Jó hun-magyar múltú Kárpát-medencénkbe.

Bátor harcosival sok csatát megvívott,
Segítségül mindig égi erőt hívott,
Zengte-zúgta nevét puszta, Pilis, Kárpát:
„Atilla rokona, Álmos fia, Árpád!”

Eme szép, szent helyen mikor eltemették,
Sírjára az Örök Fogadalmat tették:
„Árpád fejedelem, neved nem felejtjük,
Veres-ezüst zászlód magasba emeljük!”

Holdvilág-árokban száll az ősi ének,
Magasztosan áldoz Árpád szellemének,
Összeölelkezett valóság és álom,
Árpád üzenetét fényesedve látom!


Az öreg kobzos befejezett dala
Arany János emlékére


„Fegyver csörög, haló hörög,
A Nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad,
Te tetted ezt király!

                          Levágva népünk ezrei,
                          Halomba, mint kereszt,
                          Hogy sírva tallóz, aki él,
                          Király, te tetted ezt!”

Feketélőn zúg az égalj,
Sötéten zihál a táj,
Lelkünket a gyász szorítja,
Te tetted ezt király!

                          Színeink ős-tisztasága,
                          Nem ragyogtat inget, mezt,
                          Törött csontokat takarnak,
                          Király, te tetted ezt!

Mozdulatlanul fekszik mind,
Szemünknek látni fáj,
Tépett sebük tüzes tócsa,
Te tetted ezt király!

                          Hány családnak hullott sarja?
                          Emlék-képük nem ereszt.
                          Alig éltek... sosem féltek,
                          Király, te tetted ezt!

Volt közöttük ősz, bölcs öreg,
Egyikük sem volt lakáj,
Unokák siratják őket,
Te tetted ezt király!

                          Parancsszóra nem zeng a szó,
                          Hatalmad, kezet dermeszt,
                          Nincs ki dallal dicsőítsen,
                          Király, te tetted ezt!

Ruhád pompás, puha bársony,
Mennyi kellem, mennyi báj!
Keselyűk köröznek amott,
Te tetted ezt király!

                          Vadult vijjongással jönnek,
                          Mindük csúf szemet mereszt,
                          Perlekednek a zsákmányért,
                          Király, te tetted ezt!

Nézd csak mennyi rabló madár!
Horgas csőrük testbe váj,
Mögöttük dögevők hada,
Te tetted ezt király!

                          Látod köztük azt a nagyot?
                          Jóllakott, mellet dülleszt,
                          Olyan hiú, mint tenmagad,
                          Király, te tetted ezt!

Kobzom húrja peng örökké,
Szomorú a szív, a száj,
Hangom mégis vádlón sikolt,
Te tetted ezt király!

                          Csontod forróság járja át,
                          Lelki üdvért vágy epeszt?
                          Álmodban is csak ezt halljad:
                          „Király te tetted ezt!”

Pattanj fel gyorsan fakódra!
S a határig meg ne állj!
Mi majd mutatjuk az utat!
Tűnj el idegen király!


Az örök kín


Szikrát loptál Isten-lángból,
amely tiszta, tiszta s büszke,
perzselte nagy öklödet az
égi tűznek orzott üszke.

Ám az Isten észrevette,
sast küldött utánad rögtön,
zsarátnokod porba hullott
s várt reád az örök börtön.

Kínt vajúdott kívánságod,
sziklán fekszel, gúzsban, éhen,
csak a lelked sajdul néha,
magányosan fenn az égben.

Súlyos sas-csőr vágja májad,
marcangolja s húzza, tépi,
mert a tűz a tiszta s büszke,
nem lehet földi...csak égi.

Ha lehetne mennél újból,
embereknek hozni, lángot.
Vajon lesz-é közülünk 'ki
teljesíti kívánságod?

Tekinteted, arcod, ráncod,
véníti a múlás szele.
Vajh' mi voltál, hős, kíváncsi?
S most? A nagy sas eledele!

Az időnek végeztéig
sorsod útján elmerenghetsz,
őstűz-törvény terhét tartod:
„Isten-lángból, sose csenhetsz!”


Belesimulok


Belesimulok a tájba
csöndet vigyázva
nyáron napsütésben
ősszel bőrig ázva

tavasszal vígan-vidáman
télen hűs lázban
szélfútta felhőben
csíkos csigaházban

átváltozom fűnek-fának
vad agyarának
szépszárnyú lepkének
ágas-bogas ágnak

napraforgó leszek
szálló párát eszek
Pilis bíborából
könnyű gúnyát veszek

kis dombként heverek
út-port felkeverek
gombák kalapjára
nagy pettyeket verek

mint fény-nyaláb állok
alkonyatkor szállok
földi békességben
harmatcseppé válok

karomba véve az időt
úgy vigyázom őt
hogy véle lelkem már
örökre összenőtt.


Borús világomban...
(szerelmetes vers Balassi módján)


Mint szomjúzó szarvas, kinek szája szomjas,
én úgy kévánlak téged,
szüvemnek nagy titka, ezer s ezer szikra,
jaj, bánatosra éget,
égen a sok csillag, ahogyan rád csillog,
megvilágítja fényed.

Kegyes csendességed, mennybéli szépséged,
úgy elkápráztat engem,
magamba némulok, szinte elbujdosok,
nincsen már hova mennem,
gyötrődöm, reszketek, facsarom lelkemet,
nézzed, mivé kell lennem!

Éjben és nappalban, minden pillanatban,
látom az arcodat,
poharam emelem, kínoz e szerelem,
így vívom harcomat,
borús világomban, szomorúságomban,
rád gondolok oly' sokat!


Büszke Botond...


Régen történt, nagyon régen,
Nap ragyogott fönt az égen,
Megindult a magyar sereg,
Bizánc alá megérkezett.

Büszke Botond buzogánya,
Bizánc kapujába vágva.
Rést szakított erejével,
Harc edzette tenyerével.

Marka magyar, keze kérges,
Büszke Botond bizony mérges.
„Megsértették jó népemet,
Meggyalázták nemzetemet.

Görög ór'ás lépjél elő,
Kezem lészen a szemfedő!”
Jött a görög s halált ígért,
Termete a felhőkig ért.

Büszke Botond odalépett,
Farkasszemet véle nézett.
Jajj, a görög megmarkolná,
Izzé törné, porrá zúzná.

A kis magyar reásújtott,
Az óriás földre hullott.
Lenn a földön meg se mozdul,
Halva fekszik páncélostul.

A görögök siránkoznak,
Éves adót sűrűn hoznak.
Botond szava szelet kavart:
„Soha ne bántsad a magyart!”


Csillagok közt jó a béke


Csillagok közt jó a béke - sötétselyem az éj kékje.
Kevés időm van a földön - bús büntetésemet töltöm.

Nem bántottam soha embert - lám a Nagyúr mégis megvert.
Földi börtönébe zárt be - nem firtatta rossz-e, fáj-e?

Életkor-kalodát kaptam - alig éltem belehaltam.
Csillagok közt jó a béke - gondolatok menedéke.

Itt lebeg a lelkem lágyan - pihe-puha felhőágyban.
Verslantomat itt pengetem - itt zeng vélem a végtelen.

Haj! nem érzek távolságot - innen nézem a világot.
Bölcs nyugodalomban élek - szabadon szárnyal a lélek.

Minden ragyog, minden tiszta - szemem a fényeket issza.
Gyűlölködést sose hallok - kérdezés nélkül is vallok.

Nem sújt sok ostoba átok - nem léteznek álbarátok.
Ellennek se híre-hamva - nem éhezem talmi halra.

Élvezek zengő zenéket - őstáltosom nem tűr féket!
Meg-megugrunk néha ketten - szavunktól senki sem retten.

Mesénk nem hamis ígéret - minden mondat magyar méret!
Vágtatunk újra a térben - látásunk nem marad éhen.

Remek a mennybéli éden - paripám sörénye ében.
Bosszankodjon, aki mérges - itt nincs gyümölcs, ami férges.

Ülök a végtelen végen – életemnek szűk szegélyén.
A lábamat lelógatom - jó boromat kortyolgatom.

Szél borzolja hajtincsemet - mért mondanék erre nemet?
Ugye, hogy a csillagok közt jó a béke?


Égő hagyomány


Gyertyán tulipán
Fényes csudalány
Lángja virága
Élő hagyomány

Tánca hevében
Olvadt-tünékeny
Viasz cipője
Forró törékeny

Cseppje vigasztal
Csókja marasztal
Őrzöm örökre
Égi malaszttal

Reppen ruhája
Bűvös bokája
Tündér dalokkal
Cseng-bong a szája

Hajlik merészen
Mozdul mesésen
Szirmos szoknyája
Libben egészen

Gyöngyös nyakában
Csurgó hajában
Fény-vágy szemérme
Minden szavában

Gyertyán tulipán
Boldog csudalány
Lángja virága
Égő hagyomány


Emese álma


Emese asszonyként, áldott állapotban,
Álmot lát az éjjel, hittel megáldottan,
Sólyomárnyú madár repdes épp fölötte,
Szétterjeszti szárnyát, mint az ég küldötte.

Kéklő türkiz-csőrét csókolja reája,
Arany napsugártól csillog rőt ruhája,
Emese méhéből sebes patak fakad.
Csillámló csermely-csík, csodás ezüst szalag.

Majd tovább kanyarog körötte pusztaság,
Immár zúgó folyó, rohan, ömlik tovább:
Bőgve, kavarogva sziklákba váj utat,
S folyammá duzzadva üzenetet mutat:

„Boldogságos Anya, puha, meleg fészek,
Belőled nagy dicső királyok születnek!”
Emese érti az álom üzenetét,
Megmaradásunknak ősi feltételét.

Tüzes-táncú Napból fenséges Turul száll,
Siklik mozdulatlan, bizony el nem kószál,
Teljes alakjával mutatja az utat,
Arra, merre majd a lenyugvó Nap halad.

„Értjük már az utat- szól Ügyek csendesen,
Szívdobbanva vár, hogy fia megszülessen,
S Emese éltet ád kicsiny gyermekének,
Ügyek dalol, szava büszke férfiének.

Nevet adnak néki, Álmos lesz a neve,
Mert az újszülöttet álom jövendölte,
Turul-béli Álmos, nem jöttél hiába,
Elvezeted néped, Atilla honába.


Ezrek fénybe nőtt tánca


Hogyan ropja a legény?
Ugrik hajló jegenyén!
Hogyan ropja a leány?
Minden lépte tűz-talány!

Hogyan pihen a legény?
Mellén alszik a remény!
Hogyan pihen a leány?
Szendereg az oldalán!

Hogyan ölel a legény?
Szorítása oly' kemény!
Hogyan ölel a leány?
Vágy ragyog a derekán!

Hogyan csókol a legény?
Ajka sűrű lelemény!
Hogyan csókol a leány?
Béhunyt szemmel úgy bíz' ám!

Hej, így ropják ezren ők!
így pihennek ezren ők!
így ölelnek ezren ők!
így csókolnak ezren ők!

Nézd, alakjuk fénybe nőtt!


Fáj, fáj, mint mikor...


Fáj,
fáj, mint mikor
sót szórnak élő sebre,
vagy húzzák kínzatásul szélesebbre,
vagy égő, parazsas fát nyomnak belé tövig,
hogy beletörik.
Fáj,
fáj, mint mikor
a sebbe keményedett rongyot kitépik,
hogy kínod földuzzad az égig,
vagy üvegreszeléket szórnak bele,
s a nyers hús tűz-szilánkkal lesz tele.
Fáj,
fáj, mint mikor
éles késsel, rozsdás pengével vakarják a vart.
Fáj,
fáj mikor bántják a magyart!
Fáj, mikor nem tudják e Honban,
hogy mi történt Trianonban,
és alázkodva köpik szembe önmagukat,
s bennük rothad a holnap,
s a múlt is mellé roskad,
eltörölve, ölve, bántva, meggyalázva,
örökké a semmit magyarázva,
mert itt már nem értik a szót,
amely mondaná az igazát,
hogy óvni kell a hazát,
s óvni kell a nemzetet,
mert a Fény felé csak az vezet,
nem vakon kell botorkálni azok között,
akikbe a magyargyűlölet beleköltözött,
'kik elzárják a lélekcsapot,
gyaláznak tegnapot, mát, holnapot,
mert nékik nem volt olyan, hogy „még”,
mert náluk nem létezik a „rég”,
s nincs, mint nékünk olyan ősgyökerük,
és Istennel van folyton-folyvást perük,
de véle sem szemközt állnak,
csak néki háttal kiabálnak,
s nem merik a lelkét megidézni,
nem mernek a szemébe nézni,
mert a szem a tükre a léleknek,
s a lélek a magva az életnek,
s ez a MAG, mely a nevünkben hordatik,
élni fog még évszázadokig,
sőt, még annál is tovább,
addig, amíg Isten szeme lát,
addig, míg lesz a világ.
Lám már nem fáj, ha reám bármit mondanak,
az összképen semmit sem rontanak,
s akármilyen rosszat akarnak,
mi megmaradunk magyarnak!


Foglak


Foglak két égő tenyeremben,
Ezernyi csókos szerelemben.

Tartalak végső figyelemmel,
Áldalak mindig türelemmel.

Reszkető léted nem ereszt el,
Vígságod óvom szeretettel.

Bújtatlak csöndes szavaimmal,
Ölellek s foglak dalaimmal.


Fohász
dalszöveg


Fölséges Istenünk, tisztelettel kérünk,
Éljen még sokáig, jó szittya-hun népünk.
Ez a nép a múltját őrzi, óvja, védi,
Származása szerint rendkívüli s régi.

Büszke szemmel nézzük Nimrud király fényét,
Az égen győzi le örök ellenségét.
Csodaszarvasuknak követjük futását,
Hunort s Magyart hívó égi vágtatását.

Atilla kardjáról csodákat mesélünk,
Ha e kard kezünkben, senkitől se félünk.
Csaba ifjú király meghajlunk előtted,
Fényes csillagösvényt az égre te szőtted.

Esztergomi falra festett oroszlánok,
Mint apáink régen törjük szét a láncot.
Figyeljük a Turul madár érkezését,
A Tudás népének újjászületését.

Szeretett hazánkat körbeveszi Kárpát,
Ide tértek vissza Álmos s fia Árpád.
Áhítjuk óvó Szent Magyar Koronánkat,
Ha ősfényben ragyog, ránk senki sem támad.

Örök Magyarország sosem maradsz árva,
Mindig szívünkben élsz szeretetbe zárva,
Aranyat szór a Nap atyáink földjére,
Világít, erőt ád népünk örömére.

Mindannyian vagyunk fiai a Napnak,
Kik vélünk tartanak magyar erőt kapnak.
Ilyen csodás erő nincs több a világon,
Magyarok Istene ne hagyd hűlni lángom!

Pilis rejtekéből jöjjetek regősök,
Gyűljünk ide össze régi ismerősök,
Pálos lelketekkel, mely tiszta és áldott,
Mentsük meg együtt e szép Magyarországot!


Föld öléből Isten felé


föld öléből halkan csendben
megbízva az ősi rendben
fénypettyekhez csillagrétre
szél szavára odaérve

föld öléből szárba szökve
nyújtózkodni mindörökre
Hold anyához sóvár-vággyal
égi harmat hullásával

föld öléből gyümölcsözve
felhő-könnyel megöntözve
Nap atyához áhítattal
mint akit a fény vigasztal

föld öléből sóhajtozón
friss-hamvasan, illatozón
Isten felé örök hittel
Pilis lelkét néki vidd el


Hagyaték


patanyomban, nyeregkápán
igric ősöm tarisznyáján
kifaragott pipafejen
varrott párnán, szép süvegen

cserzett csizmán, fokos nyelén
övek csatján, nyilak hegyén
pörgő szoknyán, fonott hajon
faladikban, nádon, tavon

hegyen-völgyön, görnyedt hátban
erdőn-mezőn, vászonzsákban
szavainkban, vén dalokban
elsuttogott mondatokban

kaszán, kardon, ködben, füstben
szarukürtben, ősi üstben
életforgós Napkeresztben
tücsökzenés csábos estben

zekén, gatyán, ingem gombján
szkíta halmok füves dombján
sóhajtásos nagy örömben
morzsolódó anyarögben

szakajtóban, sok ajtóban
eke elé kötött lóban
hűs hajnalkor, alkonyatban
tizenhárom almamagban

szarvast-űző szellő szárnyán
sólyommadár áldott árnyán
zászlóm rúdján, anyám szemén
pedert bajszon apám kezén

éledő magyar falukban
képességes csillagokban
titkos, tornyos templomokban
szélfutta, öreg romokban

kiáltásban, néma csendben
küzdni képes jelenemben
lenn a földben, fönn az égben
veres-ezüst reménységben

Atillának hun honában
Álmos vezér lábnyomában
Árpád apánk paripáján
Kárpát-hazánk koronáján

zöld Pilisnek koszorúján
hagyatékot őrzők útján
pásztorboton, rovásjelen
ragyog múltam, az életem

ragyog múltam, az életem
ragyog múltam, az életem
ragyog múltam, az életem
ragyog múltam, az életem...


Igaz-mese 56-ról


Egyszer vót, hol nem vót,
A világ közepén,
Állt ott egy életfa,
Gaz körülölelte.

Alig sütött rá Nap,
Az eső csapdosta,
Vihar tépte ágát,
Szél tépte virágát.

Szomorún állt a fa,
Gyom burjánzott rajta,
Odament egy ember
És leszakíjtotta.

Aztán még több is jött,
Gazt és gyomot szedni,
Ne hagyjuk szép fánkat,
Halálig senyvedni.

Egyszer csak lövések
Hangosan dördültek,
Puskákkal, tankokkal,
Vörös csőszök jöttek.

De sokan nem féltek,
Fa köré húzódtak,
Egymást átölelve,
A testükkel védték.

Óvón rájok borult,
Fa ötvenhat ága,
Így őrződött szépen,
Magyarok világa.

Egyszer vót, hol nem vót,
Magyarországon vót,
Világon először,
Forradalom itt vót.

Ha itt nem lett vóna,
Mesém tovább menne,
Őrizzük emlékét,
Örökkön örökre!


Indulj el...


indulj el egy úton
én is egy másikon
te balra én jobbra
egy irányba megyünk

mikor távolodunk
akkor közeledünk
mikor közeledünk
akkor távolodunk

amikor meglátlak
csukva van a szemem
kinyitom a szemem
eltűntél mellőlem

ha újra lehunyom
lelkemben megjelensz
ha újra meglellek
elmegyek melletted

indulj el egy úton
én is egy másikon
ha egymást találjuk
akkor távolodunk

amikor elmentél
én is elindulok
idő mellett lépve
örök kört így járunk


Kalapemelő


Omlik az alkony, az este jő,
szél furulyázik, álmokat sző,
Nap apám lassan szenderedő,
homlokán borzong enyhe redő,

ragyog az égbolt, az ég dalol,
csillag az égen fényt csomagol,
Holdnak karéján ősanya áll,
a Pilis fölött reménye száll,

szárnyas csönd bújik a föld alól,
a szirmos éjfél szellőt szagol,
távoli tájnak illata jó,
halk csobogással lüktet a tó,

ember és állat teste pihen,
ami fönn van, az van idelenn,
én csak mosolygok, szívem nyugodt,
Isten előtt emelek kalapot.


Köszöntem is hetvenhétszer


Láttam élni
láttam félni
mindörökre
fényt remélni

láttam rendben
láttam csendben
bujdosni a
rengetegben

láttam adni
láttam kapni
a „kor”-úton
áthaladni

láttam szállni
láttam állni
hajló búzát
lekaszálni

láttam ülni
láttam szülni
fehér hajjal
megőszülni

férfiakat
láttam s nőket
egymás mellett
láttam őket

láttam egyszer
láttam kétszer
köszöntem is
hetvenhétszer


Lágy-csöndű szavakkal


lágy-csöndű szavakkal
becézted a lelkem
karjaid közt édes
nyugodalmat leltem

kialuszik a tűz
hogyha rá nem raknak
testem, lelkem, szívem
mind téged akarnak

úgy akarnak éjjel
mint akarnak nappal
szemérmetes fénnyel
hites hódolattal

úgy akarnak nappal
mint akarnak éjjel
elreppenni vágyó
szelíd szenvedéllyel

rakjunk hát a tűzre
lengjenek a lángok
utazzunk bé együtt
ezer új világot


Madéfalvi sebek
1764. január 7.


Szomorúság ül a vén fán, sír a hajnal Madéfalván,
Sikolyt-tépő téli álom, veres ing leng a halálon.
Vércsepp csepeg le a hóra, szemhéj zárul pusztulóra,
Küzdés zihál székely mellet, holt és élő egymás mellett.

Sokan télbe-vérbe fagyva, „pusztuljon a szittya fattya”,
Jajkiáltás szerte szálla, rémes hang zúg: „hátha, hátha”.
Ölnek, döfnek, csontot tépve, gyász borul a székely névre,
Ki érti az ember elmét, magyar népnek veszedelmét?

Kétfejű sas vijjog, húst tép, januári halott húsvét,
Konok kérdés túl a vészen: „föltámadás mikor lészen?”
Szűzhó párolog vereslőn, test gurul lomhán a lejtőn,
Kétszáz bizony „dalolva” ment, földet-őrző hun regiment.

Akkor azt, most ezt kiáltva: „Átkozott vagy! Legyél áldva!
Legyél áldva mindörökre, véred hullott ősrögökre,
De a vérből virág sarjad, elkerülik mind a varjak,
Virág! Ne félj, sokan védünk, élj még soká székely népünk!”

Áhítatom ül a vén fán, itt állok most Madéfalván,
Sikolyt-tépett téli álom, veres ing volt a halálon,
Vércsepp csepegett a hóra, szemhéj zárult pusztulóra,
Nem történhet soha többé, emlékezzünk mindörökké.
Amen


Magyar Koppányt...


Aztán Koppányt széjjelvágták,
Négyfelé a büszke testet,
Nagy kapukra kiszegezték,
Piros vére földet festett.

Kiszegezett lelke-árnya,
Aszott-szürke múlttá fáradt,
Kobzosok bús dala hangzott,
Sikoltásuk égig áradt.

Sírt a nappal, sírt az éjjel,
Aki látta, alig hitte:
„Néggyé vágták, kiszegezték!”
Szél a hírt a szárnyán vitte!

Idegen gúny tépte százzá,
Cibálta rút borzadállyal:
„Mit tettetek, mit tettetek,
Koppánnyal, az őskirállyal?”

Magyar Koppányt széjjelvágták,
Négyfelé a büszke testet,
Nagy kapukra kiszegezték,
Piros vére földet festett.

De a vérből lett virágszál,
Gyökér-óvó tisztességből,
Koppány hite s szép emléke,
Vigyáz ránk a messziségből.


Magyarok szent hegyén
dalszöveg


Az Isten tenyerén, magyarok szent hegyén,
Dobog az ősi kő, dalol az ősidő.

Amíg a Nap ragyog, a szíve itt dobog,
Amíg a Föld forog, őrzik a táltosok.

Ez a kő kegyelet, végtelen szeretet,
Behunyom szememet s ráhajtom fejemet.

Érzem a lüktetést, várom az ébredést,
Magyarok szent hegyén, az Isten tenyerén.


Másztam fahegyére


Másztam fahegyére
fölszöktem az égbe
csillaghoz simultam
megöleltem múltam

halkan énekeltem
az Istent figyeltem
hosszan fohászkodtam
esküvést fogadtam

a jövőbe néztem
sorsom megidéztem
ezer éves lázban
népemet vigyáztam

ősök kezét fogtam
lassan megnyugodtam
Istennek köszöntem
csöndben visszajöttem.


mikoron elmegyek...


mikoron elmegyek a lelkem itt marad
és megtölti illattal a kazlakat
és színt ád a szépszirmú virágoknak
melyek innentől pompázni fognak
és megbarnítja a falevelet
mely elszáradva aztán lepereg
s a földet avartakaróval óvja
aztán lelkemmel hoz csudát a gólya
s tőlem ontja melegét a nyár
vélem repül az égen a sasmadár
és benne leszek a piros almában
a molnár forgó kerekű malmában
tőlem lesz omlós, foszlós a kenyér
én leszek a dideregtető dér
a suttogásban is elrejtőzöm én
és elbúvok a Pilis rejtekén
mindig, mindenhol, mindenkor megtalálsz
a búzában, amit nyáron lekaszálsz
a teherben, mit cipelni alig bírsz
a csillongó könnycseppben, mikor sírsz
az alkonyi versben, mely mereng
a hajnali napfényben, mely dereng
a kéklő, kerek, kicsiny tóban
regös dalban, déli harangszóban
az imára kulcsolt kezekben
az órákban, napokban, hetekben
lelkem forgatja az idő kerekét,
miattam veszel fel dolmányt, zekét
én nyitom a tavaszi bimbót a fán
miattam csúszik a havon a szán
folytathatnám még tovább a sorokat
mikoron elmegyek a lelkem itt marad...


Mindig s örökké!


Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
Amikor szép Magyarország darabokra tört,
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
Fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.

Anyák sírtak apák vállán, milljó zokogott,
Bús öregek némán néztek, szívük sajogott,
De volt néhány, aki mondta, nem és nem soha,
Nem így van a kőbe vésve eme nép sorsa!

Ama kőbe az van vésve,
Mindig s örökké!
Azt a követ kell keresni,
Mindig s örökké!

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
Amikor szép Magyarország darabokra tört,
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
Fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.

Ismeretlen szép emberek egymást ölelték,
Bánatukat könnycseppekben földre ejtették,
De volt néhány, aki mondta, nem és nem soha,
Nem így van a fába róva eme nép sorsa!

Ama fába az van róva,
Mindig s örökké!
Azt a vén fát kell keresni,
Mindig s örökké!

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
Amikor szép Magyarország darabokra tört,
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
Fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.

A harangok sok templomban nagy bút kongattak,
Utána lassan, halkulva csendben álmodtak,
De volt néhány, aki mondta, nem és nem soha,
Nem így van a könyvbe írva eme nép sorsa!

Ama könyvbe az van írva,
Mindig s örökké!
Azt a könyvet kell keresni,
Mindig s örökké!

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
Amikor szép Magyarország darabokra tört,
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
Fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.

Ma már sokan érzik azt, hogy vannak testvérek,
Elszakítva a törzstől, mint tépett testrészek,
És van néhány, aki mondja, nem és nem soha,
Nem így van szívbe szorítva eme nép sorsa!

Ez a szív csak azt dobogja,
Mindig s örökké!
Ezt a szívet kell őrizni,
Mindig s örökké!

Mindig s örökké!


Nimrud fiak


Nimrud fiak Hunor s Magyar
egyszerre indulnak,
Csodaszarvas iramában
sebesen vágtatnak.

Agancsa közt ragyog a Nap
csattog négy patája,
Hátrabődül: „Vár reátok
őseink Hazája!”

Kelő Nap agancsot csókol
Szakadatlan futnak,
Egyszer csak csodák csodája
Tündérekhez jutnak.

„Ez a föld lészen otthonunk
Veszni sose hagyjuk,
A gyönyörű leányokat
kezünk közé kapjuk!

Így táncolunk föl magasra
magyar Istenünkhöz,
onnan hozunk égi áldást
végső győzelmünkhöz!”


Önmagamból adni


Szép versekbe bújni
népemhez simulni

szavakat becézni
a távolba nézni

sokszor találkozni
múltat idehozni

mindenből okulni
holtomig tanulni

rímeknek örülni
közös körben ülni

embernek maradni
önmagamból adni


Örökölt tűz


Kemény kőbe
faragott fába
múló Időbe
vagyok bezárva

tollat fogva
szavamat tartom
puha papírra
vetem az álmom

gyöngybetűkkel
puha papírra
örökölt tűzzel
örökké bírva

sorsom serceg
tollam világol
fogynak a percek
a lelkem lángol

benső tüzem
szétéget mindent
égig űzetve
lelem az Istent.


Pálos beavatás a Pilisben


bémentenek nagy barlangba,
barlang-mélyi főterembe,
külvilágtól elzárottan,
ősöknek ösvényén menve,

barlang mélyén kőkoporsó,
közepébe befektették,
körülötte csak néhányan,
csöndességgel körbevették,

fohászkodtak közös körben,
a Pilisnek közepében,
bízó erők gyűltek össze,
Föld szívének közelében,

kőkoporsón, aki feküdt,
a Mindenség körbevette,
szállni mélyből, fel, magasra,
Végtelennel ölelkezve,

megnyílott az ég fölötte,
lelke indult fénnyé válni,
kőboltozatot áttörve,
az Istennel találkozni,

fejénénél Nap ragyogása,
ezerfelé süt az ága,
lábainál átellenben,
ezüstös-szép Hold sugára,

beavatás megtörténe,
testét nem kezdi enyészet,
égi-erős lélek-kapocs,
vértezi már az Egészet,

cselekedék e szent rítust,
népük és hitük javára,
gyökerétől gyümölcséig,
örök lett az élet fája!


Pilisből kiáltom
dalszöveg


Földet átölelve szaporodni látok,
Éjfekete égen csillagból virágot,
Színezüstből Holdat, tele-arcú lángot,
Ékes fényessége Idő óta áldott.

Ábránd-áhítattal, mozdulatlan nézem,
Éj-égbolt illatát ezer éve érzem,
Tarsollyal övemen várok útra készen,
Csillagok kertjébe lészen érkezésem.

Fölugratok oda 'hol várnak a lángok,
Fényemmel őrizni az egész világot,
Közelről ismerni égi boldogságot,
S majdan egyszer onnan néktek lekiáltok.

Pilisből kiáltom: „Jó magyarnak lenni,
Hold mellől a földre csillag-magot vetni,
Szárba szökkenését boldogan nevetni,
Szép Magyarországot örökre szeretni!

Szép Magyarországot örökre szeretni!”


Regehű


Hunor, Magor,
Dúl király lányai, Csodaszarvas


Nimródnak két fia, Hunor s Magor vala,
Egyforma két fiú, termetes dalia,
Paripára ülve együtt elindulnak,
Csodaszarvas után erdőn-mezőn futnak.

'Kinek agancsa közt Napnak koronája,
Legszebb ékessége, fénylő aranysárga,
Inas, izmos szügyén karimája Holdnak,
Változó vezére éjjeli égboltnak.

Nemes-mívű fejét oldalra fordítva,
Homlokán villódzik Esthajnal csillaga,
Tiszta szőrén-szálán, amott is csillagok,
Titkos, tükrös tüzük reszketően ragyog.

Agancsa ág-bogán ezer apró csillag,
Égi gyöngyház-gyertyák csillognak-villognak,
Csábító alakja a nagy végtelen ég,
Fehér hasaalja csillámló csengőcskék.

Zengő bokrok közé érkezik az állat,
Tündérek hona ez „Ó, minő csodálat!”
Dúl király két lyánya mosolygó angyalok,
Sóhajtásuktól a sok csillag fölragyog.

Az egyik szemérmes, hős Hunor arája,
Földöntúli dalt zeng csalogányos szája,
A gyémántos harmat fejét koszorúzza,
Haját a virágdísz szinte földig húzza.

A másik ártatlan, Magornak a párja,
Hej, milyen régóta s vágyakozva várja,
Most már kacarászik csókra-hívó szája,
Megtalálta őt a szerelemnek bája.

Az eljegyzés után két esküvő vala,
Dínom-dánom, zene, mulatság s lakoma.
Aztán gyermek-áldás, sok bölcső nyikorog,
Így születtek meg a hunok és magyarok.



Atilla és Réka

Atilla nagykirály küldötte Istennek,
Mérhetetlen ura a nagy végtelennek,
A világ közepén áll királyi széke,
Aranyozott nyereg, tökéletes béke.

Fején koronája dicsőséget jelez,
Buda a testvére, birodalmat felez,
Mégis ő Atilla a legnagyobb vezér,
Diadal-dallama az egekig felér:

„Égi ősök kardja, suhogtatok vele,
Észak, kelet, nyugat s dél megrezdül bele,
Csillag esik, föld reng, pörölye világnak,
Nevezzetek eztán, Isten ostorának!”

Segítségét minden uralkodó kérte,
S Atilla a segélyt igen bőven mérte,
Tisztelték is ezért s hódoltak előtte,
Legendáját sok-sok győzedelme szőtte.

Halványlila ruha van a feleségén,
Csipkeszirom-szegély oldalán s a szélén,
Bájos pillantása mutat szelídséget,
Úgy óvja családját, mint madár a fészket.

Csaba ifjú fia ködparipán lépe,
Csillagösvényen jő, onnan várja népe,
Megmenti a székelyt, kavarja a szelet,
Réka a homlokán viseli e jelet.



Ügyek és Emese

Ügyek délceg harcos, hű Emese férje,
Istenére tekint ég áldását kérve:
„Egyetlen asszonyom lesz mindig a párom,
Fiam születését hívő szívvel várom!”

Emese az „ünő”, békés türelemmel,
Kezét keblén tartva alszik lehunyt szemmel,
Áldott állapotban anyaságát várja,
Türkiz-csőrű Sólyom épp gyermekét áldja:

„Leszel a magyarnak jó útmutatója,
Megindulsz tavasszal, mint a kecses gólya.
Nyugatra igyekszel, Atilla földjére,
Oda is érsz hamar népünk örömére.”

Azután a Turul áldó csókja csattan,
Az álombuborék hirtelen elpattan,
S Emese megszülé- így nyere kegyelmet!
Ügyeknek utódját, az új fejedelmet.

Gyönyörű gyümölcse Emese méhének,
Édesanyja álma jelöli népének,
A megfáradt anya mélyíti a vánkost,
Karjai közt tartva a kisdedet - Álmost.



Álmos, a vezérek, a vérszerződés

Álmos fejedelem tarsolyán fény szitál,
Vezérei között mozdulatlanul áll:
„Népemet holnapra ősi földre viszem,
Igazi hazánk az, teljességgel hiszem!”

Nézi a földet és könnycseppet hullajt rá,
Fejét felemeli s két kezét széttárá,
Mint egy élő kereszt nézi a kék eget:
„Köszönöm, hogy eddig vigyáztad népemet!”

Szárnyalást szerető, szép szava szikrázik,
Föld eme pontjáról az égbe sugárzik,
Istennek igazság csillog a szemében:
„Éljen jó népem, a Kárpátok ölében!”

Huba vezér nyugodt, feszesen áll s figyel,
Ezüstös övcsatján bíztató ősi jel,
Kezét most esküként a szívére rakja,
Szinte a felhőket horzsolja alakja.

Tapasztalt Töhötöm pajzsa, mint érc vakít,
Ereje hatalmas, mint víz gátat szakít,
Brokát köntös alatt izmai feszülnek,
Isten áld azokat kik ily, erőt szülnek!

Ond vezér simítja szőke hajfonatát,
Kékszínű süvege ékíti homlokát,
Leleményes harcos óvatosan okos,
Kiváló fegyvere a faragott fokos.

Álmos másik felén halk szavú Tas vezér,
Néha szól, halkan szól, szava a szívhez ér,
Csöndes, határozott, népe hű embere,
Igazságba vetett hite a fegyvere.

Daliás Kond vezér régóta tudja ezt,
Szablyával, dárdával úgy harcol sose veszt,
Jól áll a kezében gerely és kelevéz,
Csatát még nem vesztett, káprázatos vitéz.

Előd vezér íját vajon ki ajzza fel?
Pendülő idege szittya dalt énekel,
Mennyei muzsika: ”Néped védd, hogyha kell,
Evvel lőtt nyílvessződ ősi hazánkra lel!”

S karcolják karjukat kicsiny kardvágással,
Fájdalmukat tűrik, néma méltósággal,
Teljes a csend köztük, senki fel se jajdul,
Kiserkenő vérük, egymás felé csordul.

Egymáshoz fordulnak közös kupa köré,
Vér és Bor és Lélek váljon szövetséggé,
Szép szarukupába veres bor töltetik,
Karcolt karjuk vérét belecsepegtetik

Pezseg már a nedű, mint a tenger árja,
Különös keverék nincsen néki párja,
Veres a bor színe, veresebb a véré,
Kiisszák a kupát s lesznek egytestvérré.

Hét álom, hét hit, hét áldozat-vállalás,
Hét hűség, hét fohász, hét áldás-áldomás,
Hét arc, hét becsület, hét tenni akarás,
Nappali égbolton hét csillagragyogás.



Árpád és Regehű

Vezére magyarnak, dicsőséges Árpád,
Emlékét őrzi az áldott álmú Kárpát,
Veres-ezüst pajzsán a Nap fénye csillan,
Kezében héttollú buzogánya villan.

Domború mellkasát pompás páncél fedi,
Vállát a párducbőr kacagány öleli,
Süvegén darutoll meredez az égnek,
Lángoló szavai bársonyosan égnek:

„Mindannyian vagyunk fiai a Napnak,
Kik vélünk tartanak, szittya erőt kapnak,
Ilyen csodás erő nincs több a világon,
Magyarok Istene! Ne hagyd hűlni lángom!”

Verhetetlen bajnok, hazánknak szerzője,
Szent magyar jövőnknek égi éltetője,
Pusztaszeri síkon alkotott országot,
Hun Atilla nyomán szép Magyarországot.

Hitvese Regehű, gyermekei anyja,
Mesebéli haját dús varkocsba fonja,
Karcsú derekát egy színes öv szorítja,
Hamvas-fehér vállát gyöngyruha borítja.

Lelke illatától nincs jobb a világon,
Olyan szelíd, mint a rügy-pihe a fákon,
Kedves arcát bíbor-parázs lengi körül,
Szíve nagyot dobban hun népéért örül.



Géza és Sarolta

Géza fejedelem Vajknak édesapja,
Kisgyermekét hamar a kezébe kapta,
„Vagyok olyan gazdag, hogy két uram legyen!”
Kelő Nap ficánkol hármas-halmú hegyen

Nemes élű arca a távolba réved:
„Koronát adj Szűznek! Ő sohasem téved,
Boldogasszony Anyánk, átsegít a vészen!”
Vajknak neve később István király lészen.

Sarolta bölcs asszony, leánya Gyulának,
Tűzpiros ruháján dús díszek futának,
Selyem inge fodra, szédületes látvány,
Haján üdvözül a százszínű szivárvány.

Mikor lóra pattan, a legények néznek,
„Nem való kantárszár az asszonyi kéznek!”
De Sarolta erős, éke női nemnek,
Csodás tünemény a vitéz férfiszemnek.

Azért ilyen szépek ma a magyar lányok,
Mert Sarolta asszony kincsként hagyta rájok,
Szüljetek, szüljetek aranyos angyalok,
Hadd szaporodjanak a büszke magyarok!


Röpülj sólyom...


Röpülj sólyom, szállj magasra,
Szárnyad tárjad nagyra,
Lángsugarak gyűrűjében,
Röpülj fel a Napba.

Szárnyalásod szívrepesve,
Üzeni, hogy ÉLET,
Voltunk, vagyunk s újra leszünk,
Mert örök a LÉLEK.

Eljő majd a nap amikor
Földünk lesz az éden,
Megmossuk az arcunkat az
Igazság fényében.

Suhanj sólyom szélsebesen,
Szárnyad nagyra tárjad,
Napsugarak bölcsőjében,
Ringassad hazámat.

(refrén:)
Óvjad ősi Hunniánk,
Égbe szálljon hű imánk,
Isten trónusához.

Óvjad ősi Hunniánk,
Égbe szálljon hű imánk,
(a) Mindenség Urához.


S belébúvok mindörökre


Kárpát-hazám, kedves álom,
a lelkedet hol találom?
Kárpát-hazám, kedves álom,
kincseidet megtalálom!

Elindulok, hogy keressem,
s a hírével összevessem,
elindulok, hogy keressem,
a hitemmel összevessem!

Keresem a búzamagban,
a pirosló alkonyatban,
keresem fák gyökerében,
kocsik forgó kerekében.

Keresem a friss kenyérben,
amit soha nem kell kérnem,
keresem a fent kaszában,
népmeséink igazában.

Keresem a szőttesekben,
érdes ujjú, nagy kezekben,
keresem a hajfonásban,
minden magyar tollvonásban.

Keresem az ecsetszőrben,
dobzúgató táltoskörben,
keresem a fűben, fában,
vésett tarsoly virágjában.

Keresem nyilak húrjában,
halászoknak font szákjában,
tavi nádas susogásban,
hajnal-harmat csillogásban.

Keresem az ősrovásban,
kopjafákon, karcolásban,
keresem az ünnepekben,
amikor a zászló lebben.

Keresem a tiszta dalban,
fény-érlelte hegyoldalban,
dohos, hordós pincemélyben,
selymes-táncú rojt-szegélyben.

Keresem egy mozdulatban,
ég-illatban, földi szagban,
kék szárnyán a pillangónak,
sörényén a táltoslónak.

Keresem a lágy mosolyban,
szorgalmatos hangyabolyban,
gólyamadár keleplésben,
must-csorgató, öreg présben.

Keresem a tűzben, vízben,
asztalra tett ősi ízben,
a kedves kínálgatásban,
a vágyott megmaradásban.

Keresem a keresésben,
sírásban és nevetésben,
keresem és megtalálom,
Kárpát-hazám, kedves álom!

S ha megleltem, el is teszem,
az utamat befejezem,
fölnézek a magos égre,
az Istennek szép szemébe.

S úgy vigyázom hazám földjét,
mint a tölgyfa lombja zöldjét,
lefekszem a magyar rögre,
s belébúvok mindörökre!


Somogy-béli Koppány


Évek sorakoznak, megy az idő lassan,
a hajnali tájon madárfüttye harsan,
vígan dicsérgeti a fölkelő Napot,
magyarok földjére hulló gyöngy-harmatot.

Koppány vezér népe régi hittel áldoz,
ezeréves múltat énekel a táltos:
„Óvni, vigyázni kell, vérünkkel és karddal,
csatát kell most vívni idegen hadakkal!”

Koppány vezér szólal: „Népem nem lesz árva,
múltat, jelent, jövőt hordoz erős válla,
oltalmazzon minket, Ura a magyarnak,
nagy verést adunk az idegen hadaknak!”

Somogy-béli Koppányt, hej, de sokan lesték,
csapdába csalták és sűrűn körbevették,
azután négyfelé széjjelvágták testét,
ország négy tájára, vérrel kiszegezték.

Somogy-béli Koppány, él ma is emléked,
védi a hitedet szittya-magyar néped,
zöld-koszorús Kárpát őrzi Koppány álmát,
örökké megtartja ősi igazságát.


Sose


Soseország, soseváros, soseutcák, soseház,
Sosetéren soseember sosesorban szaporáz.

Soseélet sosedallal, sosevágyat sose kér,
Sosehittel sosesemmit, sosemódon nem ígér.

Sosekedves sosecsókot, sosearcra sosekap,
Sosefényét sose szórja, sosetájra sosenap.

Soselánynak soseférfi, sosegyűrűt sose ád.
Sosenásznép sosepappal, sose szól a szerenád.

Sosegyermek sose nő föl, sosejövőt sose lát,
Soseapó, soseanyó, sose nevel unokát.

Sosezászló soseszíne, soseszélben sosefenn,
Sosemúltat soseírást, sose őriz pergamen.

Sosenyáron sosebúza, soseföldön sose lész,
Soseősszel sose szőlő, sose érik, leve vész.

Sosetélen sosejégcsap, sose csillan, sose fagy,
Sosetavasz, sosebimbó, soserüggyel lemarad.

Soseverset sose írnak, soserímek, kinek már,
Soseleckét sose ad fel se tanító, se tanár.

Soseördög, soseisten, sosepokol soseég,
Sose kezdődik el semmi, sose jő a sosevég.


Szemed, hajad, álmod


Szemed
kéklő
ragyogás
mélység
mámor
zuhanás

hajad
forrás
csobogás
széllel játszó
lobogás

álmod
tüzes
szerelem
csillag
fényig
emelem


Szép és segít


Nyelvünk nyugodalmas nyoszolyáján
megpihenni jó,
mert szép és segít a szó!
Szavainknak szentséges szőttesét,
megcsodálni jó,
mert szép és segít a szó!

Betűink boldogító bájait,
megölelni jó,
mert szép és segít a szó!
Titkaink tündöklő takaróját
igazít'ni jó,
mert szép és segít a szó!

Dalaink dagadó dunyhájával
takarózni jó,
mert szép és segít a szó!
Verseink varázslat-vánkosára
fejet hajt'ni jó,
mert szép és segít a szó!

Álmunkat áhítattal álmodni
csodálatos-jó,
mert szép és segít a szó!
Régi regéink ragyogásával
elrepülni jó,
mert szép és segít a szó!

Mondataink míves meselován
száguldani jó,
mert szép és segít a szó!
Lelkünk láthatatlan lebegése
boldogító-jó,
mert szép és segít a szó!

Szép és segít a szó, mert JÓ!


Szirmos mámorodból


szirmos mámorodból
virágzik az este
fogjad a lelkemet
gyönyörű kezedbe

nesztelen léptekkel
induljunk az égnek
csókos vágyódású
végtelen vidéknek

kedvesem, illatom
ölelj szeretettel
úgy kapaszkodj belém
csöndes hűségeddel

szálljunk fel az égbe
összetekeredve
fedje be testünket
a csillagos este


Szittya Atillának...


Hős Atilla volt a hunok fejedelme,
Népéért aggódó pallérozott elme,
Kardot küldött néki az Isten az égből,
Gyönyörű üzenet a végtelenségből.

Kardjával suhintott, a világ remegett,
Ősi erők gyűltek a fellegek felett,
Idézni a múltat, védeni a jövőt,
Értővé nevelni a sok-sok felnövőt.

Feladatát a hun hűséggel követte,
Istenének jelét a Pilisbe tette,
A világ végéig itt őrzi, csodálja,
Itt vigyázza népét a hunok királya!

Szittya Atillának díszes koronája,
Nimród fény-házából származó királya,
Híred-neved élő égig érő bája,
Terem-e gyümölcsöt vagy elkorhad fája?

Csillog-e még rajta régi fényessége,
Visszatér-e hozzánk áldott dicsősége,
Él-e még a hunok ősi nemzetsége,
Vagy örökre eltűnt népünk ékessége?

Tán nem ontottunk-é pirosló vérünket,
Hányszor láttuk halni, kedves testvérünket,
Hányszor törettük meg, makacsult fejünket,
Mégsem hagyjuk veszni magyar nemzetünket!


Táncházban


...és ropták a táncot a csillagokon,
és mindenki égett vagy ezer fokon,
és csörrent a pohár nagy asztalokon,
és egyszerre voltam jó barát s rokon,
és nem maradt egy kép sem fenn a falon,
és senki nem tudta mi az unalom,
és szólt a zene remegés-lebegés,
és harsant mindenfelől víg nevetés,
és úsztak a fényben szép, hosszú hajak,
és mosolyra húzódott női ajak,
és csillant a homlokokon veríték,
és láttam szárnyalni sok székely hitét,
és dobbant a csizma a föld fölnyögött,
és szállt hegedűszó a felhők fölött,
és volt aki táncolt és volt aki ült,
de szavamra lelkünk az égbe repült.


Utazgatok önfeledten


Ember voltam
ember lettem
talán egyszer
megszülettem

ember voltam
ember vagyok
talán egyszer
meg is halok

ember voltam
ember leszek
talán egyszer
pihenhetek

Ember voltam
lélek leszek
az időtől
sarcot veszek

ember voltam
lélek vagyok
az öröklét
szépen ragyog

ember voltam
lélek lettem
utazgatok
önfeledten.


Véremben őrizőm,
Napomban népem

dalszöveg


Őseim csontján lüktet a vérem,
Szépapám botján rótt reménységem,
Földemnek korát régóta mérem,
Istenes-pogány léptemmel lépem.

Törzsemnek fáján levelek égnek,
Gyökeres tájból vágynak az égnek,
Tollamnak hegyén regék szaladnak,
Balladás hittel számadást adnak.

Dobomnak bőrén hang ölelése,
Százágú sípom eső verése,
Lelkemnek mélyén nagy küldetésem,
Álmom virágát tarsolyra vésem.

Létezésemmel jelekre várok,
Áldásra szállok, értővé válok,
Érzem a tüzet, magamban érzem,
Múltam emlékén sarjad a vérem.

Sarjadó vérem, őrizőm benne,
Mintha az élet nagy folyó lenne,
Tajtékhab lenne, hegynek emelne,
A hegyek ormán ősöknek lelke.

Ősöknek lelke szólít magához,
Hajnali Napnak ébredést áldoz,
Ébredést áldoz ősbüszkeségem,
Ragyog a Napban szent, magyar népem.


Wass Albert


Dönthetetlen fa, melyen rügy a honvágy,
dacolva sorssal, viharban és vérben,
örök hazátlan, időben és térben
űzött vándor, kinek betűit fosztják.

Magyarul küzdöttél a világ ellen,
minden szavadban igaz, könnycseppes fény,
bölényes ősöktől örökölt remény,
becsület vagy, követendő jellem.

Hűségőrző, aggódó és bolyongó,
könnyed nélkül az élet üres, kongó,
lelked már velünk s kopni nem fog neved.

Óvjuk utolsó, szent jussodat a szót
és tartjuk a láthatatlan lobogót,
jer, jer, hazádat szívünkben megleled.